– Ne törődj velem, itt a sarkon megküzdök a legújabb egzisztenciális válságommal. – Rose magában imádkozott, hogy Leah elfogadja a szokásos magyarázatot, és bemenjen végre a buliba. Ez volt az a szöveg, amit az elmúlt években használt a barátnőjével, mikor épp nem akart beszélni az érzéseiről meg a gondolatairól, de tudta, hogy túl lesz rajta egyedül is.

Egészen eddig neki is szándékában állt szórakozni egyet a régi haverokkal, de negyed órával ezelőtt egyszerre értek ide Jaydennel, és a férfi látványa jobban felkavarta, mint ahogy számított rá. 

– Minden oké lesz? Ne hívjak egy taxit? 

– Dehogy, most friss levegőre van szükségem, jó lesz sétálni egy kicsit. – Barátnője kételkedő tekintetét látva rávigyorgott: – Nem lesz semmi gond, menj már! Aztán holnap számolj be a buliról. 

– Úgy lesz! Na, csók, drágám! – Leah egy puszit dobott felé, és belibbent a kapun.

Rose egészen visszahúzódott a falig, és mélyeket lélegzett. Az önsegítő csoportban tanulta ezt évekkel ezelőtt, ahová azután kezdett járni, hogy véget ért a kapcsolata Jaydennel. 

A férfi volt az első nagy szerelme, akivel a gimnázium után kezdtek járni. Mindkettejüket felvették az ország egyik legrangosabb egyetemére – ő biokémiára, Jay tanárira jelentkezett –, nem volt kérdés, hogy együtt költöznek fel a fővárosba. 

Az első hónapok gondtalanul teltek, sőt Rose hosszú ideig semmi kivetnivalót nem talált a kapcsolatukban – utólag visszagondolva azonban rengeteg jel utalt a férfi valódi természetére. Jay elhitette vele, hogy őket Isten is egymásnak teremtette, ennél fogva Rose mindent a legtökéletesebbnek látott. 

Az egyetem első évében találkozott Leah-val,aki azonnal átlátta a helyzetet; de hosszú ideig nem szólt semmit, csak figyelt. 

A problémák akkor kezdődtek, mikor Jayden újabb és újabb indokokat talált ki, hogy miért ne menjen el találkozni a barátnőjével esténként. Ezek nagyjából mindig ugyanazok voltak: “épp most vettem meg a jegyeket a…” koncertre, moziba, színházba, operába, lefoglalt egy asztalt egy puccos étteremben, és ezeket Rose természetesen nem utasíthatta vissza.

Amikor Leah megemlítette neki azt az apróságot, hogy mindig csak és kizárólag azokra az estékre szervez közös programot, mikor ők találkoznának, Rose először azt mondogatta, hogy ez nem szándékos. Jay nem tehet róla, hogy az egyetem meg a munka mellett épp csak most van ideje ilyen közös programokra. Mikor mégis rákérdezett a férfinél, ráförmedt, hogy miért kellene neki magyarázkodnia, mikor ő nem szeretne mást, mint a lehető legtöbb időt tölteni a szerelmével?

A végén Rose bocsánatot kért Jaytől, és hosszú ideig nem kereste Leah társaságát; begubózott, ha nem az egyetemen volt, akkor otthon tanult, vagy Jaydennek igyekezett kedveskedni valamivel, és mindenkitől eltávolodott, míg párja a világot jelentette számára. 

Eljött az utolsó vizsgaidőszakot követő buli, amiből Rose már nem menthette ki magát. Amikor ezt közölte a férfival, rettegett tőle, hogy talán megharagszik rá; annál nagyobb volt a meglepetése, mikor Jayden nemcsak rábólintott, de unszolta is, hogy maradjon minél tovább, ne aggodalmaskodjon miatta. 

Az volt az a végzetes éjszaka, amikor a világa összeomlott, mint a kártyavár.

Rose-t üvegcsörömpölés térítette vissza a jelenbe: az utca túloldalán egy srác hozzávágott egy pezsgősüveget a ház falához. Megrázta magát, majd elindult hazafelé, közben visszasüllyedt a gondolataiba.

Nem igazán tudott mit kezdeni magával a vizsgaidőszakot záró bulin, mikor odaért a szórakozóhelyre, mivel már senkivel sem volt túl közeli kapcsolatban, akihez csatlakozhatott volna. Így a bárhoz sétált és rendelt egy pohár bort, közben a tömeget figyelte. Sokan már kellőképpen jól érezték magukat, a tánctéren izzott a levegő. Volt, aki épp az egyik hátsó asztalra mászott fel, hogy megmutassa idomait, míg egy pár – vagy legalábbis most annak tűntek – egy sarokban bújt el, hogy egymásra tapadjanak. 

– Üdv, idegen! – hallott meg maga mögül egy ismerős, vékony hangot. – Elengedett a parancsolód? – kérdezte Leah hidegen. Rose felé fordult és kényszeredetten elmosolyodott: 

– Úgy tűnik. – Régi barátnője végigmérte őt, majd széles vigyorral bólintott és a pultoshoz fordult: 

– Két abszintot kérünk, Greg! 

Onnantól kezdve az est további része összefolyt. Váratlanul felbukkantak az arcok, akikkel annyira jó volt lógni órák között és beszélgetni még az egyetem kezdetén. Néhány felesnek le kellett gurulnia ahhoz, hogy Rose igazán feloldódjon, és Leah hatására háttérbe szorította a kötelességtudatát, hogy időben hazaérjen Jaydenhez. 

Egyik pillanatról a másikra a táncparketten találta magát, testek ütődtek hozzá, nők-férfiak vegyesen. Néhányuk hozzásimult, de nem bánta, egyszerre mozdult mindenki a zenével, Rose számára már-már varázslatosnak tűnt ez az ösztönös tánc és mozgás. Ahogy Leah később fogalmazott, ez volt az újdonság ereje, hiszen a párja mellett eddig soha nem engedhette el magát ennyire. 

Lehunyta a szemét, átadta magát a ritmusnak; ekkor egy ismeretlen férfi csapódott hozzá. Időnként érezte, ahogy izmos teste az övéhez feszül, de nem rántotta el magát tőle; csak élvezte a fesztelen szabadságot.

Az egész olyan hirtelen ért véget, hogy felocsúdni sem volt ideje: csattanást hallott majd sikításokat.  Erősen megszorították a karját, és elkezdték kifelé vonszolni. 

Rose döbbenten jött rá, hogy Jayden az.  Figyelte, hogyan tör utat maguknak a férfi, hallotta a kiáltásokat. Ki akart szabadulni, Leah is jött utánuk, és Rose undorodva nézte, ahogy Jay neki is lekever egy pofont. Képtelen volt megszólalni, az alkohol dolgozott benne, érezte, hogy mindjárt hányni fog, ha nem állnak meg; próbált menekülni a szorításból, kérlelte a férfit, hogy engedje őt el, de az hajthatatlan volt. 

Jay autója a szórakozóhely előtt állt, betuszkolta őt a hátsó ülésre, és pillanatok alatt elhajtottak. 

Rose életében először rettegett. Próbált beszélgetést kezdeményezni Jaydennel, hogy megmagyarázza, mi történt, de nem kapott választ: végül sírni kezdett és az ajtót ráncigálta; hasztalan. Néhány perccel később a férfi leparkolt az albérlet elé és hátrafordult: 

– Ha nem akarsz bajt, csendben megyünk fel. Nincs semmi gond. – Rose nem tehetett mást, mint bólintott, és hinni akart az utolsó mondatban. 

Halkan sétáltak fel a lépcsőn, és mire felértek a negyedikre, Rose már-már meggyőzte magát, hogy tényleg nincs baj, csak egy félreértés volt minden. Azonban amint becsukódott mögöttük az ajtó, csattant az első pofon, és nekiesett a falnak. Jay érthetetlenül morgott valamit, tekintete gyilkos szikrákat szórt. Rose-t váratlanul érte az ütés; arra számított, hogy hazaérnek, leülnek és mindent megbeszélnek, mert a férfi soha nem volt az az erőszakos típus. Nos, legalábbis eddig nem tűnt annak.

– Jayden – kezde Rose, mikor felegyenesedett, de a férfi egy “Kuss”-sal elhallgattatta. 

– Te ócska ringyó! Hogy merészelted?! Mit képzelsz, ki vagy te, mi? – Ezúttal a hajánál fogva ragadta meg és behúzta a nappaliba. – Undorító kurva! Olyan vagy, mint a többi, egy semmirekellő, neked is csak a pénz meg a fasz kell, mi?! Nem is értem, mit vesztegettem rád az időmet… 

Rose magzatpózba gömbölyödve feküdt a szőnyegen, könnytelenül sírt. Mikor Jayden ráordított, hogy nézzen rá, felpillantott – csak hogy meglássa a férfi öklét. Egy roppanás hallatszódott, valószínűleg az orra volt, majd többszöri rúgást érzett a testén, mielőtt elvesztette volna az eszméletét. 

***

Rose összerezzent, mikor érezte, hogy valaki nekiütközik, de a járókelő egy rövid “bocs” után már szaladt is tovább. Kirázta a hideg, ahogy eszébe jutottak ezek az emlékek; de már nem volt rá különösebb hatással azon kívül, hogy hát, igen, ez történt vele. 

A végzetes estét követő időszak egy rémálom volt. Csak Leah-nak köszönhette, hogy nem ment el a józan esze, mert a barátnője megfenyegette őt, hogy bezáratja a pszichiátriára, ha beszélni mer Jaydennel – és el is hitte, hogy Leah megtenné. 

A férfi volt az ő világa, és hosszú ideig tartott bevallania és felismernie, hogy éveken keresztül manipulálták. Önsegítő csoportba és pszichológushoz járt, és Leah-nak éjjel-nappal készen kellett állnia, hogy megállítsa őt, ha bármiféle őrültséget akarna tenni. Öt évébe került helyretenni önmagát, az önbizalmát, a hitét, az életét, de végül sikerült. Jaydent nem jelentette fel, ám a szórakozóhelyen történteket nem lehetett eltussolni; a férfi felfüggesztettet kapott, és tanárként esélye sem volt, hogy valaha elhelyezkedjen – szerencsére. 

Rose senkinek sem vallotta be – főleg nem Leah-nak –, hogy mi volt az, ami végső soron átbillentette a mérleget a másik oldalra, és kigyógyította őt a Jay-függőségből. 

Az egész annyira nevetségesnek tűnt még saját maga számára is, hogy képtelen volt hangosan kimondani azt, ami történt vele. Ő maga sem értette és egyenesen bizarrnak találta – elvégre a tudományok emberének tartotta magát, aki szabadidejében inkább szakmai könyveket olvas, mint holmi kitalált, értelmetlen vacakokat.

Mégis beleszeretett valakibe. Egy férfibe, akit nem is ismert, így csak Ethannek nevezte magában. Magas volt, napbarnított bőre éles ellentétben állt rövid, tejfölszőke hajával és kiemelte barna – már-már fekete – szemét. Amikor Rose meghallotta a nevetését, csontjai szinte szétolvadtak, alig kapott levegőt, és még közelebb akart férkőzni hozzá. Bele akart bújni a pórusaiba, érezni akarta a bőrét, ráhajtani a fejét a mellkasára, hogy hallja a szívverését, megérinteni izmos testének minden szegletét, ajkait hozzáérinteni a másikéhoz… 

Rose mélyet sóhajtott. Ethannel az volt a legnagyobb baj, hogy pont annyira volt valódi, mint egy unikornis. 

Három évvel azután a sorsdöntő éjszaka után kezdődött minden. Gyakran voltak rémálmai Jaydennel, mikor verítékben fürödve, sikoltva ébredt fel, és csak Leah tudta őt megnyugtatni – amikor a nő nem volt ott, akkor lefeküdt a padlóra, hogy annak hűvös érintése magához térítse. 

Egy idő után, ahogy egyre inkább kezdte kiheverni a történteket, a rémálmok is ritkábbak lettek. Helyettük azonban jöttek a furcsábbnál-furcsább álmok, amelyekben a főszereplő ő volt meg Ethan. Minden egyes pillanat beleégett az elméjébe, mintha a valóságban történt volna: az éjszakába nyúló beszélgetéseik, a séták, a közös vacsorák, az első csók. Időnként – és ez volt az egészben a legfurcsább – volt, hogy az álmai folytatódtak. Ethannel elmentek Kubába nyaralni, még ott voltak, mikor felébredt reggel, aztán amikor este ágyba zuhant és elaludt, ismét ugyanott volt. 

Mindent tudott a férfiról – ahogy Ethan is róla. 

Ethan kedvenc színe a fűzöld, szereti a telet, mert ott, ahol ő lakik, nem igazán van hó, így mindig is csodálattal adózott a természet e szépsége iránt. Mérnök végzettsége van, de egy helyi idősek otthonában dolgozik, ahol az alzheimeres édesanyja is lakik. Szabadidejében szeret barkácsolni, horgászni meg kirándulni, de az olvasást sem veti meg: leginkább a horrort szereti. Öten vannak testvérek, de ő az egyedüli, aki közel maradt az anyjához, a többiek szétszéledtek külföldön.

Rose alkalmanként igazán szerette volna, ha a világ fordítva működik: ha az lenne a valóság, amiről álmodik, és az lenne az álom, ami a valóság. Bár minden egyes kimondott szó és érintés igazinak tűnt, az egyedül ébredés a hideg ágyban újra és újra kiábrándító volt. 

Végül ezt is megtanulta kezelni. Szerette a férfit, ehhez kétség sem férhetett; azonban most már úgy tekintett rá, mint egy következő állomásra Jayden után, hogy még közelebb kerüljön élete céljához – bár, hogy mi volt az, még nem tudta. 

Így aztán megtette a következő lépést afelé, hogy a valóságot a maga egyszerűségében élvezze és hálás legyen minden pillanatért – annak ellenére, hogy egyedül volt. 

A telefonja csipogott egyet, elővette a zsebéből és megnézte. “Gratulálunk, ma megtettél tizenkétezer lépést!” Rose megállt és körbenézett. Már vagy tíz kilométert sétált, de ahelyett, hogy hazaért volna, inkább itt volt a város túloldalán lévő széles folyónál. 

Leah kinyír, ha előbb ér haza és nem talál otthon – gondolta magában, így rákeresett a legközelebbi buszmegállóra; nagyjából ötszáz méterre volt tőle. Mélyet sóhajtott és elindult. Most már nem szabad, hogy elterelődjenek a gondolatai – mondogatta magának. 

Ugyanarra kellett mennie egy ideig, amerről jött; és majdnem pontosan ugyanazon a helyen, mint az előbb, beleütközött valaki. Ezúttal azonban elvesztette az egyensúlyát, és elesett volna, ha az erős kezek meg nem tartják.

– Jól vagy? – Ismerősen csendült a hang, de Rose-nak nem volt rá elég ideje, hogy végiggondolja, honnan. Csak bólintott és elmotyogott egy halk “igen”-t, és anélkül, hogy ránézett volna a férfire, továbbindult. 

– Rose? – hallotta meg néhány másodperccel később a nevét; a hang ugyanattól az embertől jött. 

– Igen? – kérdezett vissza és megfordult; a férfira nézett, és úgy érezte, a talaj menten kicsúszik a lába alól és összedől a világ. 

A magas, izmos férfi markáns vonásait az utcai lámpák fénye világította meg, rövid, tejfölszőke haja volt és igézően sötét szemei. A jelenés közelebb jött hozzá, arcán egyaránt látta a meglepődést, zavarodottságot és hitetlenkedést. 

– Én… – kezdte Rose, és nem tudta, hogyan folytassa; így végül csak kibökte: – Ismerlek téged. 

– Ahogy én is téged – bólintott a másik. 

– Te nem lehetsz valóságos. Te… te… Ethan vagy, akivel álmodni szoktam azóta, hogy Jayden… hogy túltettem magam a múlton. Te… veled azért álmodom csak, mert az agyam így vezeti le a rengeteg feszültséget, és… 

– Te pedig Rose vagy – szakította őt félbe a férfi –, akivel álmodni szoktam azóta, hogy… nos, nem tudom, mióta egészen pontosan. És azért álmodom veled, mert… szeretek veled álmodni. Nem lehetsz valóságos. – Ethan közelebb sétált, és a nő érezte, hogy a hűvös, február esti idő ellenére izzadni kezd. – Mégis az vagy – nézett összehúzott szemöldökkel a Rose-ra, mintha felmérné, hogy vajon ez nem egy újabb álom-e, majd végigsimított a nő arcán. – És ez is valóságosnak tűnik. De… – Ethan egy pillanatra megakadt. – az álmaimban is mindig igazinak tűntek mindezek… – Rose némán hallgatta a férfi szavait, és egyre azon gondolkozott, hogy csak elment a józan esze és fel kellene hívnia Leah-t, hogy utaltassa őt be a zárt osztályra, mikor puha ajkakat érzett az övén és a világ egy egész pillanatra megszűnt létezni. 

Aztán Rose agyában megkondultak a vészharangok és eltolta magától a férfit. 

– Fel kellene, hogy pofozzalak, nem is ismerjük egymást… – kezdte, de Ethan ismét félbeszakította: 

– Tényleg nem? – kérdezte gúnyosan, de amikor látta, hogy mindezzel nem ér el semmit, máshogy folytatta: – Nem vagyok ismerős ebben a városban. Van kedved még sétálni vagy beülhetnénk valahova? Talán rájövünk, hogy mi történik. – Bár a vészharang még mindig ott kongott a tudata legmélyén, Rose nem tehetett mást, mint bólintott: kíváncsi volt arra, hogy miért történik mindez. 

Mindketten a séta mellett tették le a voksukat: a város szélén lévő, gyér kivilágítású folyó mentén andalogni igazán álomszerű volt. Hosszú percekig nem mondtak semmit, mindkettejükben ezernyi gondolat és kérdés kavargott. Végül Ethan szólalt meg először: 

– Sokáig nem értettem, mi ez az egész. Nem tűntek szokványos álmoknak, pont azért, mert mindig, minden olyan igazinak látszódott. Sokszor azt éreztem, hogy tulajdonképpen az a valóság és ez az álom. Az egész helyzet rendkívül abszurd volt, és szerintem te is ezt érezted – Rose bólintott –, így elhatároztam, hogy beszélek erről valakivel. Felkerestem egy pszichológust, készítettek MRI-t, hogy esetleg nem történt-e valami elváltozás az agyamban, amikor… Nem ez a lényeg most. Kaptam gyengébb és erősebb altatókat is, de senki és semmi nem tudott segíteni, te újra és újra felbukkantál az álmaimban. Volt, hogy egy egész hétig nem aludtam, hátha utána eltűnsz, de nem így történt. Végül meséltem rólad egy barátomnak. Eléggé ismert mindenféle misztikus meg spirituális körökben, a világ számtalan részére eljutott, hogy felfedezze annak mozgatórugóit. Noha én a tudományok embere vagyok, már nagyjából bármit elhittem volna, aminek egy kicsit is értelmét látom. 

És akkor kiderült, hogy nem én vagyok az első ember, aki megkereste őt ezzel. A barátom mesélt egy lányról, aki már-már belebolondult abba, hogy nem érti, miért álmodik újra és újra ugyanazzal a személlyel. Beszélt egy egyedülálló, idősebb férfiról is, hogy az álmaiban megjelenik egy asszony, akit legszívesebben feleségül venne a való életben is – merthogy az illúzió világában már letették az esküt. 

Amikor rákérdeztem, hogy tudja-e, miért történik mindez, türelmet kért. A többieknek is azt tanácsolta, hogy ameddig rá nem talál a válaszra, esetleg próbálják meg kideríteni, hogy a másik személy valóságos-e. Aztán elutazott megtalálni a válaszokat. 

– És megtalálta? – kérdezte kíváncsian Rose. Ő soha, senkinek nem beszélt az álmokról, egyszerűen nem hitt abban, hogy mással is megtörténhet ugyanaz, inkább elfogadta azt az általa kreált magyarázatot, hogy az elméje így próbál túllépni Jaydenen. Ehhez képest úgy tűnt, hogy ez a férfi nem hagyta annyiban.

– Néhány hónappal később kaptam tőle egy üzenetet, hogy talán közelebb került a megoldáshoz, mindenesetre keressek meg egy Mason Hill nevű illetőt. Természetesen megtaláltam, és amikor találkoztam az idősödő úriemberrel, kiderült, hogy ő az, akiről a barátom mesélt – és megtalálta a hölgyet, akivel álmodott, és be is mutatott Avának. Igen, tudom, számomra is hihetetlennek tűnt az egész. Elmesélték az egész történetüket a legapróbb részletekig, így végül úgy döntöttem, teszek egy próbát és megkeresem Rose-t. 

– A barátom hazatért, mielőtt megtaláltalak volna – mesélte tovább Ethan –, és egy kellőképpen hihetetlen utazásról számolt be. Felkereste a régi iskolákat, amelyek bevezették őt a spiritualitásba, de csak még több kérdéssel találkozott. Végül egy eldugott, afrikai törzsnél találkozott egy sámánnal, aki megadta számára a választ. Az istenek – ő úgy fogalmazott, ki miben hisz – megelégelték, hogy az emberek társtalanul éljék le az életüket, anélkül, hogy megtalálnák a lelkitársukat, így úgy döntöttek, segítséget nyújtanak számukra. Mi az álmokat kaptuk meg. 

Megálltak a folyó partján, és Rose fürkésző tekintettel nézett Ethanre. Magába itta a férfi látványát, aki annyi éjszakán át nyújtott neki vigaszt, akire rábízta a titkait és a kincsként őrzött álmait. Szerelmes volt belé, ehhez kétség sem férhetett, azt kívánta, bárcsak átölelné őt, megcsókolná, bárcsak közelebb férkőzhetne hozzá és eggyé válhatna vele. Mielőtt azonban a vágyait tettekre válthatta volna, halkan megszólalt:

– Már egyszer elhitette velem valaki, hogy minket az Isten is egymásnak teremtett; aztán félholtra vert. 

– Jayden, tudom – bólintott Ethan egy szomorú félmosollyal. – Én nem akarom veled ezt elhitetni, Rose. Évekig kutattam, és ezt a választ találtam, de neked nem kell elfogadnod. Ha gondolod, és ha igazán szeretnéd, járj utána, gondolkozz rajta. Vagy maradhat ez az egész az, ami: csak egy álom, hogy túltedd magad a volt fiúdon. Te döntesz.

Mielőtt a nő válaszolhatott volna, megcsörrent a telefonja. 

– Ó, a picsába… – sóhajtotta, és felvette. – Semmi gond, Leah, még élek. Nem, nem tettem semmi őrültséget, egyszerűen csak elvesztettem az idő- és helyérzékemet és a város másik felén kötöttem ki sétálás közben. Nem, nem kell utánam jönnöd, mindjárt fogok egy taxit, nemsokára otthon leszek. Igen – Ethanre pillantott –, egyedül vagyok. Ne aggodalmaskodj már, nálam van a paprikaspray, igen. Menj aludni, hallom a hangodon, hogy ki vagy ütve. Igen, felkeltelek, ha hazaértem. Na, pusszantás! – Rose letette a telefont és sajnálkozó arccal a férfira nézett. – Bocs, hogy ezt mondtam, de…

– Semmi gond. Szóval mi legyen? 

– Én… 

– Tényleg nem kell most döntened. Egy hotelben szálltam meg, közel a belvároshoz, itt maradok egy ideig, úgysem voltam még nagyon külföldön. 

– És édesanyád? 

– Meghalt. – Ethan szemében könnycseppek gyülekeztek, és Rose nem tudta visszafogni magát, átölelte a férfit. Tudta, hogy mit érez a másik, az ő szülei évekkel ezelőtt meghaltak, – néha mind a mai napig eszébe jut, hogy felhívja őket, de aztán arcul csapja a valóság. 

Percekig álltak ott némán, egymásba kapaszkodva, míg végül Ethan elhúzódott. 

– Menjünk. – Rose bólintott, és elindultak a legközelebbi taxiállomáshoz. Telefonszámot cseréltek és elbúcsúztak egymástól: álmai férfija egy lágy puszit nyomott a szájára, mintegy ígéretként, hogy várni fog rá. 

***

Frissen főtt kávé és omlett illatára ébredt másnap reggel. Hallotta, ahogy a konyhában Leah azon a borzasztó hangján énekli valamelyik kedvenc, fura számát. 

Rose néhány percig a plafont bámulta, ahogy próbálta végiggondolni a tegnap esti történéseket. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Ethan és az ő találkozása ezúttal tényleg megtörtént; azonban a magyarázattal nem volt megelégedve, bármennyire is szeretett volna hinni benne. 

Elhatározta, hogy színt vall Leah-nak; barátnője mindig is az ő józanabbik esze volt, és nyilván lesz majd valami megoldása a talányra. Ha más nem, bezáratja a pszichiátriára, de egyszerűen úgy érezte, képtelen tovább magában tartani az Ethannel kapcsolatos érzéseit. 

Bevetette az ágyát és úgy, ahogy volt, kócos fejjel, pizsamában és papucsban kisétált a konyhába, és leült az asztalhoz. Leah meglepően vidáman ráköszönt, aztán elétette a kávéját és a reggelit, majd ő is helyet foglalt. 

– Ez ám a királynői fogadtatás! – vigyorgott Rose. – Semmi másnaposság? 

– Áh, hallod, harminc felett azért már van némi rutinom abban, hogyan rúgjak be, de mégse legyek csatakrészeg. Így, hogy nem voltál ott, annyira nem volt jó a buli. Arról nem is beszélve, hogy mire hazaértem, te nem voltál itthon! – Leah szúrós szemmel nézett rá. 

– Hát, igen, de komolyan, rossz irányba indultam el, aztán… – Rose elhallgatott, és nem tudta, hogyan folytassa. 

– Ugye nem…?! 

– Nem, az istenért, akadj már le a témáról! Évek óta nincs is szó Jaydenről! Figyu, együnk, mert éhen halok, aztán töviről-hegyire elmesélek mindent, oké? – Barátnője bólintott és nekiláttak a reggelinek. 

***

Fél órával később a nappaliban ültek a kedvenc foteljeikben. Egy ideig hallgattak, míg végül Rose belekezdett a történetébe. És csak mesélt és mesélt és mesélt, a rémálmoktól kezdve az Ethan-álmokon át egészen a tegnapi találkozásig mindenről. Leah figyelmesen hallgatta a magyarázatot arról, hogy miért is nem beszéltek erről soha, és arról, hogy az Ethannek nevezett fickó szerint miért történik mindez. Lassacskán ő is összerakta a képet az elmúlt évekről; és ami még fontosabb, hogy egy bizonyos dolog kezdett új értelmet nyerni, pedig ő aztán nem hitt az ilyenekben. 

– Szóval… – kezdte, mikor Rose befejezte a mondandóját –, ezekben az álmokban egy hús-vér emberrel vagy együtt ezek szerint?

– Igen, úgy tűnik, Ethan nagyon is valóságos volt tegnap. – Miután nem kapott más választ, a nő óvatosan megszólalt: – Leah? 

– Én… – Az említett felállt és körbe-körbe kezdett járkálni. 

– Be akarsz záratni megint a gyogyósok közé? 

– Nem! Én… 

– Szerinted este képzelődtem?

– Nem! A francba is… – Mélyet sóhajtott. – Én…

– Igen?

– Ne vágj már mindig a szavamba! – dörrent Leah a másikra. Végül megállt az ablaknál. – Egy ideje álmodom egy Taylor nevezetű illetőről. 

– Ó! – Rose elkerekedett szemekkel nézett a barátnőjére. – Ó! Hát… ez… 

– Igen. 

Mindketten hosszú ideig némaságba burkolóztak; nem igazán tudták, hogy ezek után mit is mondjanak. 

– Szóval… – vágott bele Leah és visszaült a fotelbe. – Azt mondod, hogy ez az Ethan azt derítette ki, hogy ezek az álmok segítenek megtalálni a... lelkitársunkat? – Az utolsó szót már-már undorral mondta; ő soha nem hitt az ilyen tündérmesékben, magában a szerelemben sem igazán, bár ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy az egész családja elfordult tőle és betegnek bélyegezték, mikor kiderült, hogy a saját neméhez vonzódik.

– Igen, de megmondtam neki, hogy egyszer már elhitették velem ezt az Isten is egymásnak teremtett minket baromságot… 

– Azonban ő, ellentétben Jaydennel, megadta neked a választás szabadságát, Rose, ezt ne hagyd figyelmen kívül. 

– Tudom, csak… 

– Nem olyan rég kezdtem Taylorral álmodni; azt sem mondanám, hogy szerelmes lennék belé, csak azt érzem, hogy jó vele lenni. Nagyon sokat beszélgetünk, csipkelődünk – gondolj bele, még egy olyan ember, aki szereti szívni a másik vérét és viccből mindig kötözködik! Passzol hozzám. Időnként parázs vitáink vannak, annyira máshogy látjuk a világot, ami nem is meglepő: az ő családja teljes mértékben elfogadja őt is meg a világát. Néhány hete kékre festette a haját és lett orrpiercingje is. Annyira jól néz ki! És te azt akarod mondani… hogy megvan rá az esély, hogy ő nemcsak a képzeletem szüleménye? 

Rose fürkésző tekintettel nézett Leah-ra; soha nem hallotta még, hogy bárkiről is ennyire odaadással beszélt volna. Még hogy nem szerelmes… – gondolta magában.

– Hallod, ez így nem pálya. Azért mondtam el neked mindezt, hogy segíts megérteni egy kicsit a dolgokat, erre te még jobban megbonyolítod. Ennél még az is jobb lenne, ha gyogyósok közé zárnának! Én a tudományok embere vagyok, Leah, én nem tudok hinni ilyenekben…

– Nem tudsz vagy nem akarsz? 

– Jayden után…

– Rose, te magad mondtad, hogy túl vagy rajta! Minden megváltozott azóta, hogy vele jártál. Hogy a legkevesebbet említsem, felnőttél és tapasztaltabb lettél. Mit éreztél tegnap, mikor Ethanre néztél? Mikor nem ezek a negatív gondolatok kavarogtak a fejedben, hanem az, hogy ott áll előtted az, akivel éveken keresztül álmodtál?

– Hogy sokkal jobban néz ki élőben. Jó, oké, nem viccelem el az egészet. A tegnap este alig különbözött az álmoktól; úgy értem, éreztem azt a jóleső bizsergést a gyomrom környékén, éreztem, hogy én tényleg szeretem ezt az embert; hihetetlenül nehéz volt ellenállni annak, hogy ne érintsem  meg őt, hogy ne akarjam, hogy megcsókoljon…

– Jó, értem, értem, túl sok információ! – nevetett Leah. – Akkor menj, hívd fel, találkozzatok és beszélgessetek úgy, mintha már ezer éve ismernétek egymást, de mégsem. Ne hagyd, hogy a múltad határozza meg a jövőd!

– És te? 

– Én… kutatok. 

***

Rose ahhoz a hotelhoz ment, ahol Ethan megszállt. Mikor meglátta őt kilépni az ajtón, szíve hevesebben kezdett verni. Alig akarta elhinni, hogy nem álmodik, és mindez tényleg megtörténik vele.

– Szia! – köszönt rá széles mosollyal a férfi. – Örülök, hogy hívtál. Merre megyünk?

– Pár saroknyira innen van egy hangulatos kávézó. 

– Remekül hangzik. Hogy vagy? – kérdezte, mikor elindultak. 

– Ó, ne tudd meg… Reggel elmeséltem mindent töviről-hegyire Leah-nak; az álmokat, a találkozásunkat, és hogy szerinted miért történt mindez azért, hogy jól nyakon vágjon és bezárasson a gyogyósok közé, hogy elment az eszem. 

– És? 

– Erre… megkérdezte tőlem, hogy akkor Taylor, akivel mostanában álmodni szokott, hús-vér ember-e! – fakadt ki Rose. Ethan felnevetett. 

– Hú, gondolom, erre nem számítottál. 

– Nem, nem igazán. 

– Szóval ő is elhiszi, hogy ez létezhet?

– Még én sem hittem el egyelőre.

– Akkor miért hívtál fel? 

– Leah azt mondta, idézem: ne hagyd, hogy a múltad határozza meg a jövőd, és igaza is van. Nézd – Rose megállt és a fal mellé húzódott, és a férfi szemébe nézett –, nem tudom, hogy mi az igazság; azt tudom, hogy mindig is szerettem veled lenni, és ez akkor sem változott meg, mikor tegnap este a semmiből felbukkantál, hogy közöld, te vagy a lelkitársam. Tegnap este, abban a csókban – a nő sóhajtott egyet –, sok mindent éreztem; de leginkább talán azt, hogy hazatértem. 

Ethan elmosolyodott és közelebb lépett. Rose álla alá nyúlt, hosszú másodpercekig csak nézték egymást, mire közelebb hajolt és megcsókolta. Abban a pillanatban a világ szétolvadt körülöttük, testük egymáshoz préselődött, és átadták magukat az érzésnek, hogy végre, annyi év után egymásra találtak. 

Az Istenek pedig örömükben felhörpintették az ambróziát és tapsoltak, hogy két újabb lélek fonódott össze.