Elbeszélés,  Pályázat

Lélekparazita

Kecsei Géza még egyszer, utoljára eligazgatta magán az uniformisát, mielőtt belépett volna a rendőrségre, hogy életében először szolgálatra jelentkezzen. Gyermekkorától kezdve arról álmodott, hogy hazáját szolgálja, aztán amikor apja egy tragikus gyilkosság áldozata lett, kérve-kérlelte anyját, hogy tegyen meg mindent azért, hogy a Magyar Királyi Rendőrség tagja lehessen egyszer. 

Borbála asszony képtelen volt nemet mondani egyszem fiának, ámbár tartott attól, hogy a nyurga, sovány gyermeket még hivatalnoknak sem vennék fel oda, nemhogy járőrnek. Elővette a még Jóskával összekuporgatott pénzét – Isten nyugosztalja azt a szegényt embert! –, de akárhogy számolta, jócskán kellett még hozzátennie, hogy a fiút be tudja íratni a Ludovika Akadémiára. Végül csak sikerült, és immár elérkezett az idő, hogy a húszéves, délceg legény megkezdje első munkanapját. 

A rendőr – még magának is furcsa volt a titulusa – végül összeszedte minden bátorságát és belépett a székesfehérvári rendőrkapitányságra. 

Útja azonnal Posgay rendőrkapitány titkárához vezetett. Ám az úriember, aki épp összeráncolt szemöldökkel olvasott valamit, miközben deres haja a szemébe lógott, csak elhessegette onnan, bajsza alatt annyit morogva, hogy keresse meg Marótot. 

Jó fél óra is eltelt, mire megtalálta a harmincas évei végén járó Marót Istvánt. Az alacsony, köpcös ember azonnal rámosolygott, és intett neki, hogy menjen csak be az irodába, aztán Kecsei hallotta, ahogy elordítja magát, hogy “Gálics, gyere ide!”. Majd Marót visszatért hozzá, és egy időre kínos hallgatásba burkolóztak, mire végül betoppant egy magas, markáns vonású, komor férfi. Kecsei Géza egyből talpra szökkent, és bár a maga száznyolcvan centijével rendkívül alacsonynak érezte magát előtte, kezet rázott új társával, Gálics Kálmánnal. Nem telt bele hosszú idő, mire magukhoz vették fegyverüket – Kecsei egyszerre kihúzta magát, mintha a fegyver súlyától tudatára ébredt volna rendőri léte roppant jelentőségének –, és kiléptek az rendőrség kapuján. 

Egyenes háttal, méltóságteljesen, ámde szótlanul ballagtak az utcákon. Néhány járókelő illedelmesen rájuk köszönt, míg mások inkább lehajtották a fejüket, ahogy elhaladtak mellettük. Azon a fogvacogtató, szeles, kora decemberi reggelen mindenki sietősen szedte a lábát, hogy mihamarabb behúzódhasson egy szélvédett, melegebb helyre. 

– A reggelek általában csendesek, főleg télen – szólalt meg Gálics. – Ilyenkor még alszanak a csibészek, meg nincs is meleg ruhájuk, hogy egész nap kint kóricálhassanak.

– Sokszor kapott már el ilyen zsiványokat, uram? – kérdezte tiszteletteljesen Géza, mire társa érces hangon felnevetett.

– Nem kell engem uramozni, Kecsei, néhány évnyi tapasztalat mit se számít, ha társak vagyunk. 

– Értettem, uram, mármint, Kálmán.

– Ez a beszéd, fiú! Zűrös ez a környék amúgy, meg kell neked mondjam, időnként beleakad az ember néhány csúnyább dologba. Gyere, menjünk erre, mutatok neked néhány kellemetlen helyet. 

Kecsein izgatottság lett úrrá, ahogy ismét belegondolt abba, hogy micsoda kalandok meg veszélyek várnak rá ebben a munkában. Kihúzta magát és peckesen, szigorú arccal lépkedett Gálics mellett. Ahogy egyre távolabb kerültek a rendőrségtől, a környék úgy kezdett lezülleni. A szűk utcákban érezni lehetett az orrfacsaró vizelet bűzét, az alkohol fanyar szagát, és Kecsei tekintete megakadt az itt-ott felbukkanó, meghatározhatatlan színű és állagú hányástócsákon. Érezte, ahogy a gyomra felkavarodik, és a nyelőcsövében felbugyborékoló epe keserű íze megtelepedett a szájában.

– Mély levegő, majd hozzászoksz – szólalt meg Gálics, ahogy észrevette társa küszködését. – Így is jól bírod, én először el is hánytam magam.  

Kecsei igyekezett lenyugtatni magát. Nem sokkal később szerencsére valamivel kellemesebb részhez értek, és mintha mi sem történt volna, megszűnt minden panasza. 

Aztán minden egyik pillanatról a másikra történt. Egyik percben csak néhány ember lézengett az utcán, a fagy ellenére a hangulat már-már nyugodalmas volt, a másikban meg egyszerre feltűnt az egyik sikátor szélén egy fiatal, vörös hajú lány, ruhája cafatokban lógott rajta, testén kék-zöld zúzódások látszódtak. Amint meglátta a rendőröket, azonnal feléjük futott. Kecsei megbabonázva figyelte a teremtést, angyali szépségű vonásait még így is ki lehetett venni. 

– Kérem, urak, segítsenek! – kezdte a lány sírva. – Mindjárt itt lesz utánam, kérem, épp a rendőrségre tartottam. 

– Ki lesz itt, leány? – kérdezte Gálics, és már vette is le magáról a kabátját, hogy ráterítse.

– A Katinka asszonyság, kérem! – könyörgött tovább. – Mindent elmondok maguknak, csak menjünk! – Kálmán végül bólintott, kettejük közé terelte a lányt, kezét a vállára tette és gyors léptekkel haladtak a kapitányáság felé. Géza időről-időre maga mögé pillantott, hátha feltűnik neki az, akiről a mellette sétáló, reszkető lány beszélt, de nem látott egy gyanús alakot sem. 

***

Amint beértek a rendőrségre, Kecsei egy félreeső helyiségbe vezette a szótlan, sírdogáló lányt, míg Gálics szólt Posgay rendőrkapitánynak és Marótnak. Hoztak egy takarót meg egy nagy pohár vizet neki, aztán mindannyian helyet foglaltak, és hosszú órákig hallgatták a szerencsétlent, miközben egy rémséges történet rajzolódott ki a szemük előtt. 

– Kérem tisztelettel, engem Pallagi Erzsébetnek hívnak – kezdett bele a lány –, de mindenki csak Erzsónak hív. 

– Hány éves vagy, gyermekem? – kérdezte Posgay meglepően halk, már-már kedves hangon.

– Tizenöt, uram. 

– És mi történt veled, Erzsó? – Kecsei egészen meglepődött Posgayn, hogy milyen bátorítóan szól a lányhoz. 

– Hát az úgy volt, hogy a nagyapám, Pallag József nevelt engem születésem óta, de őt mindenki csak Jóska bátyámnak nevezte. Tudniillik, Ercsiben laktunk, ő meg vargaként dolgozott, mindenki szerette őt, soha semmi gondunk nem volt, mindig azt mondogatta, hogy majd jól kitaníttat ő engem, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt. 

– Aztán tudják, az úgy történt, hogy egyik este a papa úgy ért haza, hogy nagyon rosszul érezte magát, én meg egyből szaladtam az orvosért, jött is egyből a Kolosváry doktor, de nem tudott rajta már segíteni. Elvitte őt a szíve, tudják. 

– Hány éves voltál ekkor, Erzsó? – vágott közbe Posgay, szemét le sem vette a lányról. 

– Tizenkettő, uram. – A rendőrkapitány erre bólintott, és jegyzetelni kezdett. – És tudják, én meg ott maradtam egyedül, azt se tudtam, mihez kezdjek magammal. Akkor jött a Katinka asszonyság, Jirevitsó Katalin, úgy hívják őt. Időnként láttam őt a papával beszélgetni, mindig jókat nevetgéltek együtt, de én nem ismertem őt. Aztán meglátogatott engem, felajánlotta a segítségét, igencsak jólesett, tudják, intézte a temetést is meg mindent. Én meg jártam az iskolába továbbra is, de egyszer csak elfogyott a pénzem. 

– A papa megtanított engem mindenre, ő mindig írta a kiadásokat, én is írtam, nem is értettem, hová tűnt. Hát, akkor kérem, mondta a Katinka asszony, hogy látta, a Lakatos Tihamér mászott be az ablakon, ő vitte el a pénzt, én meg bizony hittem neki! – Erzsó ismét sírva fakadt, és nagyot kortyolt a vízből. Kecsei azonnal talpra ugrott, hozott neki még egy nagy pohárral meg odaadta neki a patyolattiszta zsebkendőjét is, hogy könnyáztatta arcát abban törölje meg. – A Tihamért aztán bárhol kerestem, sehol sem találtam, egyesek azt mondták, fölment Budapestre, mások meg azt mondták, belevetette magát a Dunába, mit tudhattam én, hogy a Katinka asszony lefizette őt, hogy menjen el a városból!

– Mennyi pénz tűnt el, Erzsó? – nézett fel a rendőrkapitány a jegyzeteiből. 

– Százhúsz forint maradt a temetés után, aztán olyan száztíz tűnt el egyik napról a másikra. – Kecsei igencsak meglepődött, ez bizony nem kevés pénz volt. 

– Aztán végül nem maradt más, akire számíthattam, mint ő, azt mondta, adjam el a kis házunkat, aztán költözzek hozzá, kitaníttat, enni ad, én meg elfogadtam. 

– Mennyiért adtad el a házat, Erzsó? 

– Ó, azt én nem tudom, tetszik tudni! A Katinka asszonyság intézte az egészet, annyit mondott csak, hogy nem sikerült jó áron eladni, nem is kellett sok időnek eltelnie, mikor azt mondta, dolgoznom kell, mert elfogyott a pénz. Így hát elmentem munkát keresni, de aztán Katinka asszony mondta, hogy szedelőzködjek, indulunk Székesfehérvárra, talált itt nekem tisztességes munkát. Tudják, én mindig jól viselkedtem, a papa megtanított az illemre, mindig azt mondogatta, hogy belőlem aztán lesz valaki, megvan hozzá az eszem is, csak ne legyek annyira jóhiszemű! – Erzsó ismét felzokogott, mire a köpcös Marót megugrott a székében, ahogy megébredt a mély álmából, aztán feltűnt neki, hogy hol van, és igyekezett magára erőltetni a kissé szigorú arcvonásokat. Posgay eközben bőszen jegyzetelt – hogy az Erzsó dolgát-e, vagy mást, azt Keszei nem tudhatta. Ő meg csak figyelte ezt a törékeny lányt, akin ennyi bántalom ellenére is látszódott a jóság meg a méltóság, amivel múltjának terhét viselte. 

– Katinka asszony előtte elvitt engem Budapestre, hogy vegyünk szép ruhákat, szerzett pénzt rá, azt mondta, és végül így indultunk el Székesfehérvárra. A Fekete Sas szállóban foglalt nekünk szobát, azt mondta, az a társasági élet központja, ott fogunk majd találkozni Fáy nagyságos úrral, aki munkát ajánlott nekem, én meg már alig vártam, azt gondoltam, mennyire jó lesz nekem, vissza tudom fizetni Katinka asszony jóságát is! Megérkeztünk hát Fehérvárra, fel is öltöztetett engem, aztán mondta, hogy mi megyünk az úrhoz! Beültünk a lovaskocsiba, aztán mentünk jó sokáig…

– Mikor érkeztetek meg Székesfehérvárra?

– Nagyjából egy hete, azt hiszem. 

– Jól van, Erzsó, pihenj egy kicsit – szólalt meg Posgay. – Kecsei hoz neked ételt, ki tudja, mikor ettél utoljára egy jót… Utána folytatjuk. – A lányt kivéve mindannyian felálltak és elhagyták a helyiséget. Röviden szót váltottak, a rendőrkapitány mondta, hogy Gáliccsal együtt itt maradnak a kihallgatás végéig, majd mások járőröznek helyettük, de ameddig nem veszik fel a lány vallomását, senki másnak nem mondhatnak semmit.

Géza nem sokkal később egy nagy tányérral tért vissza, rajta kenyérrel, kolbásszal meg szalonnával. Félelme, hogy Erzsó talán nem is szereti az ilyet, azon nyomban elröppent, amikor látta, hogy a lány szinte ráveti magát az ételre. 

– Köszönöm szépen – szólalt meg néhány perccel később a lány, mikor lenyelte az első falatokat. 

– Igazán nincs mit – felelte halkan Kecsei, és most először nézett Erzsóra. Smaragdzöld tekintete azonnal magával ragadta, látta a benne örvénylő fájdalmat, kétségbeesést, ugyanakkor arcán már a megnyugvás tükröződött. – Remélem, ízlik. 

– Ne aggodalmaskodjon emiatt, uram, nem is tudom, mikor ettem utoljára ilyen jót! – mosolyodott el a lány, mire a férfi viszonozta a gesztust. Valami vonzotta őt ebben a lányban. 

– Kecsei, gyere ide! – Vonásait rendezve felállt és Gálicshoz ment, aki azonnal félrevonta őt. 

– Vigyázz vele! – rendelkezett a társa, de mielőtt Géza bármit is szólt volna, a másik folytatta: – Nem tudhatod, hogy… – Kálmán már nem tudta befejezni a mondandóját, mert az ajtóban egyszerre feltűnt Erzsó. Az iménti, mosolygós lányka immár a múlté lett, szeméből patakzottak a könnyek. 

– Én… én… soha… – habogott, de képtelen volt bármit is mondani. Kecsei arrébb tolta a társát, és visszatámogatta Erzsót a helyiségbe. Fél füllel hallotta még, ahogy a rendőrkapitány leteremti Gálicsot, mielőtt mindannyian visszatértek volna a szobába. 

– Elnézést kérünk, Erzsó, nem úgy gondolta Kálmán – szólalt meg Posgay, mire a lány csak bólintott. – Folytathatjuk? 

– Igen. 

– Merre mentetek a Fekete Sastól? Nem emlékszel a kocsis nevére? 

– Én… nem tudom. 

– És láttál a kocsin egy fekete sast?

– Nem, nagyon kopott volt, gondoltam is magamban, ha nem bíznék meg a Katinka asszonyban, bizonyisten bele sem ülnék. – Posgay felsóhajtott, és mindannyian ugyanarra gondoltak: így még a szálló kocsisát sem tudják kikérdezni, hogy merre vitte őket. 

– Aztán mi történt?

– Hát, tudják, az úgy volt, hogy az elmúlt egy hétben több helyen is jártunk. Én csak hallomásból ismertem ezeket a helyeket, a fővárosban is sok volt a rossz házakból. – Kecsei felszisszent. Ez az ügy csúnyább, mint gondolták, a hírhedt bordélyházak mindig is sok fejtörést okoztak a rendőröknek. 

– És ott mi történt, Erzsó? 

– Idős nénikkel találkoztunk mindenütt. Tudják, először én nem is értettem, mi történik. Aztán… – A lány ismét elsírta magát. 

– Nyugodtan elmondhatsz bármit nekünk, ez köztünk fog maradni. – Posgay nyugodt, türelmes hangja elképesztette Kecseit. – Bántottak azok az asszonyok? 

– Nem, Katinka asszony vert csak meg. Ők… ők levetkőztettek és fogdostak engem meg is mértek itt-ott. – Kecsei ismét elszörnyülködött, ezt a lányt úgy akarták eladni, mint egy darab húst! 

– Neveket tudsz mondani?

– Hát, a Katinka asszony az egyiket Magduskának hívta, a másikat Máriának, és volt még ott… talán Etelka meg Jolán is, azt hiszem.

– Ők mind egy helyen voltak?

– Nem, mindhez úgy mentünk el. 

– És hallottad, hogy miről beszélnek a Katinka asszonysággal?

– Igen, de eleinte nem is igazán értettem. Egyik azt mondta, ha ártatlan vagyok, akkor ismer valakit, aki talán százötvenet is ajánl, de én azt nem értettem, hogy mit vennének annyiért. 

– Úgy érted, százötven forintot? – kérdezt Posgay, mire a lány csak bólintott. A férfiak arcából egyszerre kifutott az összes vér, és sápadtan gondoltak bele abba, hogy él valaki a környéken, aki Erzsó ártatlanságáért akár százötven forintot is fizetett volna. 

– A Katinka asszony már majdnem bele is ment, de aztán összevesztek ezzel a Magdussal, hogy ki mennyit kapjon belőle, így végülis eljöttünk onnan. Mentünk az Etelkához, de ő elhessegetett minket, ő nem akar bajt a rendőrséggel, tizenhét alatt vagyok meg ártatlan is, még azt a türelmi valamit sem igényelhetem meg. – Posgay bólintott. Igen, a türelmi bárcát minden kéjnőnek igényelnie kellett, tizenhét év alatt meg csak akkor adták ki, ha bizonyítottan dolgozott már előtte kéjnőként. 

– Mi történt utána? 

– A Mária kért egy kis időt, hogy beszéljen néhány nagyságos úrral, ki mennyit ajánlana. Említettek valami Borcsát, hogy most töltötte a tizenhetet és mennyire meg vannak vele elégedve. Akkor kezdtem rájönni arra, hogy a Katinka asszony rólam beszél, hogy én… – Erzsó ismét elsírta magát. Hagytak neki egy kis időt lehiggadni. Kecsei legszívesebben a lány vállára tette volna a kezét, hogy megnyugtassa. 

– Mi történt aztán? – kérdezte nem sokkal később Posgay rendőrkapitány. 

– Visszatértünk a szállóra, és megkérdeztem a Katinka asszonyt, hogy ő most engem el akar-e adni. Erre olyan ideges lett, hogy meg akart verni, de egyszer csak jött a Mária egy nagyságos úrral, hogy már fizetne is, ha előtte megnézhet engem. Én nem akartam, de aztán a Katinka asszony elhallgattatott egy pofonnal és letépte a ruhámat. A nagyságos úr meg csak figyelt, hát én ott annyira szégyelltem magam, hogy még sírni sem tudtam! 

– Emlékszel a nagyságos úr nevére, Erzsó? 

– Hát… Bereznai talán vagy Besenyei, nem igazán emlékszem, elnézést.

– Semmi gond. Mi történt azután? Tudom, hogy nehéz, gyermekem, de muszáj mindent megtudnunk.

– Tudom, tudom – szipogta Erzsó. – Az úr közelebb lépett hozzám, elkezdett fogdosni, nagyon rossz érzés volt, de semmit sem mertem mondani. Aztán mondta a Katinka asszonyéknak, hogy menjenek le a vendéglőbe, kettesben akar velem maradni. – A szobában még a légy zümmögését is lehetett hallani Erzsó szipogása mellett. – Ők meg otthagytak engem azzal a nagyságos úrral! 

– Mi történt akkor? – kérdezte Posgay.

– A nagyságos úr azt mondta, hogy soha ilyen gyönyörű teremtéssel nem találkozott még és elnézést kért, amiért kiküldte az asszonyokat, de kettesben akart velem időt eltölteni, hogy megismerjen, mert ő véletlenül látott csak meg engem a Mária asszonynál, de ő azonnal belém szeretett! Én nem hittem el neki, ki akartam menni a szobából, de nem engedett, aztán sírni kezdtem, de befogta a számat és könyörgött, hogy hagyjam abba, de képtelen voltam rá! 

– Szeretnél szünetet tartani, Erzsó?

– Nem, kérem szépen, nekem ezt már muszáj elmondanom, nem bírom tovább! A nagyságos úr nagyon bedühödött és megütött, és a maradék ruhámat is le akarta szaggatni, aztán az ágyra fektetett! – A rendőrök ereiben erre a vér is megfagyott. – Aztán én… kalimpálóztam, tudják, és sikerült őt megrúgnom… ott. – Erzsó mélyen elvörösödött, hófehér orcáján szinte világlottak a szégyen foltjai. A férfiak azonban egyöntetűen felsóhajtottak megkönnyebbülésükben. – Ő meg elterült fájdalmában, én meg gyorsan kiszöktem, de aztán az utcán a Katinka asszony utolért és az egyik sikátorban jól megvert, aztán arra gondoltam, hogy a nagyságos urat is sikerült megütnöm, pedig milyen gyenge vagyok, de azért a Katinka asszonyt is megütöttem, hátha megint sikerül… – Erzsón látszott, hogy mennyire szégyelli magát a történtek miatt.

–  Nincs ezzel semmi probléma – magyarázta Posgay. – Ez az életösztön, szabadulni akartál már tőle, itt nem te vagy a hibás. – A lány bólintott. – És aztán mi történt?

– Hát, a Katinka asszony annyira meglepődött, hogy eleresztett, én meg futottam, ahogy csak bírtam, akkor találkoztam össze a rendőrurakkal. 

– Most egy kicsit pihenj, gyermekem. Van itt egy priccs, azon elfeküdhetsz, aztán ha behoztuk a Katinka asszonyt, kerítünk neked szállást. – Azzal a rendőrkapitány felállt, és a többi férfi is követte a példáját. Az ajtót gondosan behúzták maguk után, mikor kiléptek a helyiségből.

– Gálics, Kecsei, maguk velem jönnek, Marót, maga ügyeljen a kisasszonyra – rendelkezett Posgay, mire mindenki bólintott. 

***

Ahogy Kecsei Géza utólag visszagondolt Jirevitsó Katalin elfogására, egészen olyannak látta, mint amilyet a nagy könyvből szalajtottak: a kocsis épp akkor rakta fel az asszony utazóládáit a kocsijára, aki eközben egy idősebb nővel – mint később kiderült, Máriával – beszélgetett. Mire kiszúrták a rendőröket, addigra már túl késő volt ahhoz, hogy kereket oldjanak: a rendőrkapitány parancsára mindkettejüket letartóztatták, az utazóládákat elkobozták. Miután visszatértek a kapitányságra, ügyeltek arra, hogy Erzsóval egyik asszony se találkozzon. A gyanúsítottak kihallgatását ezúttal már Marót intézte. Mint Posgay utóbb elmondta Kecseinek, azért akarta, hogy a lány vallomásánál jelen legyen, majd a letartóztatás során is, hogy ezekből is tanuljon – már rögtön az első munkanapján! 

Géza a nap végére rendkívül büszkének érezte magát. A rendőrkapitány jóváhagyásával elintézte, hogy az utazóládák Erzsóhoz kerüljenek, miután azok jogos tulajdonosa ő volt. Amikor ezt illemtudóan közölte a lánnyal, az annyira megörült a hírnek, hogy a nyakába vetette magát. 

Kecsei felajánlotta, hogy visszakíséri a Fekete Sas szállóba, mert a rendőrkapitány úr úgy rendelkezett, hogy Jirevitsó Katalin tárgyalásáig a városban kell maradnia. Erzsó örömmel elfogadta Géza segítségét. 

S bár Jirevitsó Katalin börtönbüntetését igencsak gyorsan kiszabták, Pallag Erzsébet még egy időre a Fekete Sas szálló vendége maradt, hogy Kecsei Géza rendőrrel mindennap találkozzon a vendéglőben, ameddig a férfi végül feleségül nem kérte, és ő igent nem mondott neki.

Leave a Reply

%d bloggers like this: