– De apa, mondtam, hogy Dávid épp most vallott szerelmet! – kiáltotta Viola az apjának, aki csak fejcsóválva ült a konyhaasztalnál. 

– Aranyom, egész végig itt ültél velem és ebédeltünk, nem volt itt senki más. Dávid meg még azt se tudja ki vagy, hiszen csak most költözött ide a szomszédba – sóhajtotta Feri bácsi. 

– Te ezt nem értheted! – vakkantotta a nő, és erélyesen az asztalra csapott. – Dávid miattam költözött ide, a mi kapcsolatunk… különleges. – Az apa a szeretett lányára nézett, és lelkében felcsapott az aggodalom. Viola már lassan negyven lesz, mégsem akadt még kérője, pedig nem volt egy ronda leányzó. Talán egy kicsit lehetne igényesebb magára, ha már arról szól a mai világ, hogy külcsín mindennél fontosabb, de a jó alapanyag megvolt hozzá: hosszú, sötét haját általában kontyba fogta, mandulavágású, barna szeme legtöbbször vidáman csillogott, szája szegletében édes mosoly bujkált. Nem volt sovány, de túlzottan kövér sem; a legtöbb férfinak pont ideális lenne a termete. 

Csak az elméje… Feri bácsi már nem is figyelt a kislányára, csak mélyet sóhajtott. Az anyja volt ilyen, skizofrénia, azt mondták. Az aggodalmát aziránt, hogy a lánya örökölheti-e, elhessegették, mondván, hogy egyelőre nincs oka azt feltételezni, hogy Viola is az anyja sorsára jut. De az isten szerelmére, az még az előző évezredben volt! Azóta változhatott a tudomány álláspontja, meg a lányon is kezdtek kijönni a tünetek úgy tíz éve, de nem igen gondolkodott azon, hogy orvoshoz kellene menni. 

Böbi… – jutott eszébe volt felesége, aki már lassan húsz éve, hogy nem volt közöttük. Élete szerelmének meggyőződése volt, hogy ő valójában egy madár, és tud repülni. Noha állandó felügyelet alatt állt, mégis volt egy pillanat, amikor kiszökhetett, felment a háztetőre, kitárta a karjait és elrugaszkodott… Nem volt madár. 

– Nem is figyelsz te rám! – kiáltotta neki Viola, és Feri bácsi ránézett. Most nem bujkált az édes mosoly a szája szegletében, látszott rajta, hogy ideges miatta.

– Dehogyisnem, Dávidról volt szó, de…

– Nincs semmi de, apa! 

– Jó, akkor miért nem hívod át őt? – Tudta, hogy ingoványos talajra tévedt, de bármennyire is fájt neki, muszáj lesz észhez téríteni a lányát. Nézte, hogy Viola lehunyta a szemét, összeráncolta a szemöldökét és szinte érezte a koncentrálást. 

– Most mondta, hogy nincs itthon, el kellett mennie dolgozni – nyitotta ki néhány perc múlva a szemét a lány. – Ötkor fog hazaérni. 

– Jól van, kicsim, addig még van időnk, gyere és fejezd be az ebédedet. 

– Hiszel nekem, apci? – kérdezte Viola, miközben helyet foglalt. 

– Igyekszem, drágám, de te is ugyanolyan különleges vagy, mint édesanyád volt… 

– Ne merj összehasonlítani azzal a némberrel, aki itt hagyott! – kelt ki magából ismét Viola. – Soha nem lennék képes leugrani arról a háztetőről, még ha az ufók kérnék, akkor sem! – Feri bácsi kezében megállt a kanál, és a félresikerült vicc jeleit kutatta a lánya arcán, de a másik komoly maradt. 

– Persze-persze, ne haragudj… Egyél, édesem. – Viola csak bólintott, és nekiállt belapátolni a gulyáslevest. Feri bácsi elmélázva figyelte őt, és egyre csak azon járt az esze, hogy mit is kellene tennie. 

*

Egy órával később, Feri bácsi arra ébredt az ebéd utáni pihenőből, hogy valaki csenget. Kidörzsölte az álmot a szeméből, majd lassan az ajtóhoz botorkált. Egy fiatal, fekete hajú, bajszos úriember mosolygott rá: az új szomszéd. 

– Jó napot kívánok! Elnézést a zavarásért, Kovács Dávid vagyok a szomszédból, az egyik levelét hozzám dobták be. 

– Ó, nagyon szépen köszönöm. Viszlát! – Bármennyire is próbált sietni, nem tudta időben becsukni az ajtót, Viola pont kiért a szobájából, és odacsörtetett. 

– Dávid, drágám! – kiáltotta, és átölelte a megilletődött férfit, aki azonban nyomban eltolta magától. 

– Elnézést, de nem ismerjük egymást…

– Ne haragudjon, uram, jobb lesz, ha most megy… – szólt halkan Feri bácsi, és a másik férfi csak zavarodottan bólintott. Viola azonban megragadta a karját és dühösen ránézett. 

– Ne merd azt mondani, hogy nem ismersz! Hiszen miattam költöztél ide, a köztünk lévő… 

– Viola, fejezd be! – szólt rá erélyesen az apja. – Engedd el az urat, biztos, most ért haza a munkából, nagyon fáradt lehet… 

– Nem igaz! Azt mondtad – fordult ismét Dávid felé a nő –, hogy ötig dolgozol! 

– Nem is ismerem magát… – habogta a férfi és kiszabadította magát Viola szorításából, akinek azonban több se kellett, közelebb lépett és olyan erőteljesen meglökte őt, hogy elveszítette az egyensúlyát és hanyatt esett. 

– Maga őrült! 

– Viola, befelé! – Feri bácsi megragadta a lánya kezét, behúzta őt és becsukta az ajtót. A biztonság kedvéért be is zárta, majd a kulcsot belesüllyesztette a zsebébe. 

A kedves, aranyos kislánya magán kívül volt és őrjöngött. Összefüggéstelenül kiabált néha vele, néha meg a semmibe, és hiába csitítgatta őt, nem tudta megnyugtatni, épp ellenkezőleg: elkezdte ledobálni a könyveket a polcokról, majd a porcelán dísztárgyakat is. Feri bácsi egyre hangosabban kezdett beszélni hozzá, de úgy tűnt, meg se hallja őt, és már nem tudta, mit tehetne. A felesége soha nem volt agresszív, mindig elvolt a maga kis világában. Esélytelen volt, hogy eljusson a nappali túloldalán lévő telefonhoz, így az ajtóhoz oldalazott, elővette a kulcsot, és anélkül, hogy Violának feltűnt volna, kiment a lakásból, majd visszazárta. 

Körbenézett, és látta, hogy néhány szomszéd kint ácsorog, tekintetükben aggodalom tükröződött. Dávid is ott állt még, odament hozzá, és megkérte, hogy hívja a mentőket. 

– Már hívtuk a rendőröket – mondta a férfi halkan. 

– Rendőröket?! Nem, nem, a mentők kellenek… A drágámnak az a baja, ami az anyjának volt, nem tehet róla… 

Ebben a pillanatban feltűnt két járőr a lépcsőházban. Feri bácsi odament hozzájuk, és halkan elmagyarázta nekik a történéseket, és végül megállapodtak abban, hogy addig nem tesznek semmit, ameddig meg nem érkeznek a mentők. Viola édesapja visszasétált az ajtajuk elé, és elborzadva hallgatta a csapkodások mellé társuló kiabálásokat. Túl sokáig folytatta a struccpolitikát, és dugta homokba a fejét. Ugyanazt kellett volna tenni, mint Böbinél, és az első baljós jeleknél orvoshoz vinni. Ki tudja, hogy így mit fognak csinálni vele… 

A mentősök megérkeztek, és miközben megbeszélték a tennivalókat, Dávid erélyesen szólt a szomszédoknak is, hogy a maguk dolgával törődjenek, és menjek be. Miután mindenki visszasomfordált, ő maga is elköszönt Feri bácsitól, aki mostanra csak azért rimánkodott, nehogy Viola bárkinek is neki essen. 

Mire összeállt a terv, hogy mit is tegyenek, a lakásból hallható zajok is csendesültek, így Feri bácsi óvatosan kinyitotta az ajtót. Viola a földön ült lehunyt szemekkel, és amikor meghallotta a lépteket, mosolyogva felpillantott. 

– Látom, megnyugodtál, kicsikém – szólt óvatosan az apja.

– Igen, Ramirezbus az imént árulta el, hogy csak tévedés volt az egész… 

– Hogy ki?! 

– Tudod, ő az az idegen, akiről meséltem… a földönkívüli. – Feri bácsi erre a mondatra hangosan felzokogott és leroskadt a székre. A mentők és a rendőrök bejöttek és magyarázni kezdték Violának, hogy most el kell menniük egy rövid időre, de majd az apukája meglátogatja. A nő csak mosolyogva bólintott, úgy tűnt, Dáviddal kapcsolatos problémájára tökéletes magyarázatot kapott a Ramirezbus nevű földönkívülitől, és teljes nyugalommal tűrte, hogy megbilincselik, majd kivezetik a lakásból. 

– Szeretlek, apci! – szólt oda apjának, aki csak zokogva-mosolyogva felpillantott, és elköszönt tőlük. Kulcsra zárta az ajtót, majd nekidőlt, és ismét szabad folyást engedett a könnyeinek. A felesége után a lányát is elragadta tőle egy másik világ.