Elbeszélés

Emlékek könyve

A lány a kanapén ült és az asztalon lévő pengét nézte, miközben a kötését igazgatta. Hamarosan sötétedik – gondolkodott magában –, össze kellene pakolni és takarítani sem ártana. Nem volt igazán nagy rendetlenség; inkább csak a lelke háborgott, de ilyenkor megnyugtatta a takarítás. És bár nem érzett magában elég erőt semmihez sem, ebben pillanatban meghallotta, ahogy a macska hangosan nyávogva a bejárati ajtót kezdte kaparni.

A lány mélyet sóhajtott, majd felkelt, hogy kiengedje őt. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy követi őt. Ahogy elindultak, a macska időről-időre visszanézett, hogy még mindig megy-e utána. 

A nap melege a bőrét cirógatta, a levegő még terhes volt a néhány órával ezelőtti nyári zápor párájától. Mikor beléptek a közeli erdőbe, az árnyékok sűrűjébe, mélyen magába szívta a feléledő természet illatát. A macska méltóságteljesen lépkedett előtte, úgy tűnt, mint akinek határozott célja van, hova vezeti őt. Ahogy egyre mélyebbre kerültek a rengetegben, a levegő egyre fojtogatóbbá vált, a fák mintha egymással suttogtak volna, érthetetlen szavaikat a meleg szellő kapta szárnyára. Megborzongott, soha nem járt még erre, úgy érezte, mintha láthatatlan szemek és fülek fürkésznék a lépteit, egyszerre érezte magát betolakodónak és régen várt vendégnek is. 

A macska végül egy rozoga, borostyánnal benőtt kunyhónál állt meg. Az állat ránézett, mintha várná, hogy kinyissa az ajtót. Ahogy beléptek, a lánynak egyből feltűnt a szoba közepén az ósdi asztal, előtte pedig a szakadt fotel, aminek a tetejére egyből felugrott a macska. 

A lány közelebb lépett, mikor észrevette az asztalon heverő kopott, bőrkötéses könyvet. Fintorogva bár, de leült a karosszékbe, és maga elé húzta a kötetet. Amint helyet foglalt, megérezte a szél lágy ölelését, ahogy utat talált hozzá a repedéseken keresztül, és furcsán jóleső bizsergés lett úrrá a testén. Ha hitt volna a mágiában, bizonyosan úgy gondolta volna, hogy erről szól az egész: az útja idáig, a kunyhó, a könyv, mind varázslatosnak tetszett. 

Úgy tűnt, hogy a latin szöveget réges-régen írhatták tintával; időnként a saját nevével is találkozott, miközben kereste az ismerős szavakat. A könyv közepén járhatott, mikor a következő oldalon egy ismerős kép tűnt fel előtte, és még levegőt venni is elfelejtett, ahogy tovább lapozva még több fotót fedezett fel: emlékeket a saját életéből. 

Mélyet sóhajtott, hogy úrrá legyen a pánikon, amit érzett; egyszerre megrohamozták őt a múlt árnyai. A macska eközben felugrott az asztalra, leült a könyv mellé és őt nézte, mintha várná, hogy a tekintetéből olvassa ki a megoldást. Ahogy a kék szemekbe nézett – mintha csak a sajátjába nézett volna – kezdett derengeni neki az, hogy annyi év után mit is kell tennie. 

Lezárni a múltat.  

Visszalapozott az első képhez, hosszú másodpercekig csak nézte a férfi mosolygó arcát, akivel annyi éven keresztül voltak barátok, míg végül el nem árulta őt. Felelevenített minden rosszat, érezte, hogy a szíve hevesebben dobog, ahogy újra beköltözött lelkébe a fájdalom. Emlékezett a pillanatra, mikor tudatosult benne, hogy az ő csupán egy bábu volt a másik életében. Ahelyett azonban, hogy átadta volna magát a szenvedésnek, ahogy eddig tette, mély levegőt vett és felidézte a vidám, már-már boldog, szép élményeket is, amik még a kétségbeesés árnyékában is megmelengették a lelkét.

Miután kinyitotta a szemét, lágy mosollyal végigsimított a képen, figyelte, ahogy tovatűnik, és a következő emlékhez siklottak a gondolatai. 

Nem tudta, meddig ülhetett úgy ott, visszaidézve a jókat és rosszakat, míg végül mindegyiket mosolyogva engedte el: barátokat és szerelmeket, akiknek az elvesztése újabb és újabb sebeket ejtett a lelkén, és képtelen volt megbocsátani a világnak. Ezúttal azonban érezte, ahogy a megkönnyebbülés átmossa az egész lényét. 

Az utolsóhoz oldalhoz érve azonban megingott. Hosszú évekig kísértették őt ezek a démonok, legféltettebb álmait is megmérgezték. Érezte, hogy a könnycseppek lassan utat törnek maguknak, és a csuklóján lévő cigarettanyomot kezdte dörzsölni. Az apja és az anyja, akik élete első néhány évében összetörték és megnyomorították a lelkét, s bár örökbefogadó szülei minden tőlük telhetőt megtettek, hogy szeretetben neveljék fel, a múltat nem lehetett eltörölni.  Még szerencse, hogy a macska ismerte őt; egy pillanattal később már az ölében dorombolt, ő pedig szinte öntudatlanul kezdte simogatni, miközben a lelkében dúló vihart próbálta csitítani.

Mélyen magába szívta a dohos levegőt, a jelent, ahol éppen volt. Többé nem számít a múlt, gondolta, hiszen végső soron azzá formálta őt, aki képes arra, hogy élvezze az élet apró csodáit. Ezúttal azonban nem voltak szép emlékek, amikkel feloldozhatta volna szüleit. Ellenben életet adtak neki, amit bár időnként nem akart, mégis hálás volt érte. Elmosolyodott, és végigsimított a képen. 

Néhány percig még ott ült, mire egy pillangó jelent meg a szobában, elkezdett körbe-körbe szállni a könyv körül, és a lány megbabonázva figyelte, ahogy az lassan elporlad. Végül a lelke mélyén megérezte, ahogy a múlt bilincsei elengednek.

Megbocsátott.

Leave a Reply

%d bloggers like this: