Pohárra írt szerelem

Kara lehunyt szemmel, félrehúzódva várta, hogy végre elkészüljön az itala. Nem bírta a tömeget, de most úgy érezte, szüksége van arra tökéletes, mandulatejes-vaníliás-tejszínhabos kávéra, megszórva egy csipetnyi fahéjjal, így vette a bátorságot és csúcsidőben lemerészkedett a kedvenc kávézójába. 

Érezte, hogy a rosszullét kerülgeti, egyre szaporábban szedte a levegőt, de képtelen volt kizárni a külvilágot. Az emberek ott voltak, hiába próbált elhúzódni tőlük, időnként mégis érezte, ahogy elsuhannak mellette, néhányan nekiütköztek, de mintha mi sem történt volna, mentek tovább. Hát, persze, hiszen ő volt a szürke, láthatatlan kisegér. 

Erre a gondolatra még inkább sírhatnékja támadt. Most is az anyja két mérettel nagyobb kardigánja volt rajta meg valami ezeréves felső, amit éppen csak felvett indulás előtt. Legalább a szoknyája kinéz valahogy – tűnődött –, de ezzel a lyukas szandállal jobb lenne, ha ezt se vennék észre. Jobb is volt szürke kisegérnek lenni. 

– Kara! – hallotta meg a hangját a pult mögül, és egyből odasietett. Átvette a kávéját, és indult is kifelé. Már a bejárati ajtónál volt, mikor leellenőrizte a nevét, de amikor meglátta, még a lélegzete is elakadt egy pillanatra. 

“Gyönyörű vagy” – olvasta ott, ahol a nevének kellett volna lennie. Belekortyolt, mert biztos volt benne, hogy összekeverték valakivel, de szinte elalélt a gyönyörtől, mikor az ajkán megérezte kedvenc kávéja utánozhatatlan ízét. Összeráncolt szemöldökkel hátrafordult, pont abban a pillanatban, mikor az egyik barista egyenesedett ki a pult mögött. A szája sarkában apró mosoly tűnt fel, mikor felfedezte, hogy Kara őt figyeli és egy aprót biccentett. 

A fiatal nő kiviharzott, és mélyen belélegezte a friss, kora májusi illatot. Amikor a természet már jócskán magához tért bús, téli álmából és kezdett magára találni, felöltötte legdíszesebb, legszínesebb ruháit és előcsalta a legédesebb dallamait a madarakból. 

Ez csak valami tévedés lehet – nyugtatta magát, majd lassan a közeli parkba sétált. – Biztos, valaki más is pont ilyen kávét kért, és amúgy is mindig ilyen mosolygós… Ben? Vagy Frank? Mégcsak a nevére sem emlékszem – sóhajtotta Kara. 

Az apró parkban alig néhányan lézengtek, az ő kedvenc helyének környékén pedig senki sem. Komótosan odasétált  az elaggott hársfa alatti félig korhadt, törött padhoz, és leült. Néhány éve építették meg ezt a parkot, előtte csak egy kihasználatlan, gazos terület volt – de az ő padja már akkor is megvolt. Valahogy, valamiért ez a rész megúszta az újítást: mintha tudták volna, hogy ez még ilyen állapotban is használatban volt. 

Belekortyolt a kávéjába, és ismét eszébe jutott a barista fiú meg a mosolya. Soha nem nézte meg még magának, bár ez annyira nem volt meglepő, tekintve, hogy az álmodozás soha nem volt az erőssége és tisztában volt azzal, hogy neki, ebben a mai világban esélye sincs a pártaláláshoz. 

Az anyja mindig azt mondogatta neki, hogy ő túl okos, és tűnjön mindig egy kicsit butácskának, de képtelen volt rá. Azért néhányszor megpróbálkozott vele, de még így sem sikerült. Utána meg előállt azzal, hogy ő azért mégiscsak rondácska, adja lejjebb a mércét. Ajánlotta is neki Kevint a szomszéd utcából, néhány évvel ugyan idősebb nála, de sebaj, legalább lesz valakije. Na, igen, az a néhány év valójában szinte huszat takart, ráadásul Esmeralda Quasimodója is megirigyelhette volna a púpos hátát, a fogairól nem is beszélve. 

Nagyapja próbálta kompenzálni az anyja folyamatos kritizálását, de míg utóbbival együtt élt, előbbit havonta egyszer látta csak, így inkább látta magát rondácskának, mint egy szépséges virágszálnak. Időről-időre kritikusan végignézte magát a tükörben: az olyan semmilyen színű szőkésbarnás haját, a sötét, szinte fekete szemét, kiálló arccsontját, a ronda szeplőket a sápadt bőrén; keze és a lába igencsak piszkafának tűnt, a hátsója lapos volt, mint egy deszka, cserébe a melle előnytelenül nagy volt – és kényelmetlen. Ez az, amit bő pólókkal próbált orvosolni. Szóval, úgy összességében – döntötte el ismét Kara –, ez az egész csak egy hatalmas félreértés lesz. 

Ebben a pillanatban halk köhécselést hallott meg a közelből és felpillantott, csak hogy ijedted döbbenjen rá, hogy kedvenc kávézójának baristája áll előtte. Barna haja szénakazal-szerűen állt, mintha épp most élt volna túl egy orkánt, nagy, vastag keretes szemüvege mögött égszínkék szemei szinte világítottak. Bár magas volt – és Karának még a bő ruhán keresztül is feltűnt, hogy milyen vékony –, most mégis összehúzta magát, ahogy szégyenlősen tekintett rá. 

– Segíthetek valamiben? – kérdezte végül köszönés nélkül a fiatal nő. 

– Dan vagyok – nyújtott kezet a másik, és Kara áldotta az eszét, hogy még véletlenül sem próbálkozott be a Bennel vagy a Frankkel. Udvariasan elfogadta a felkínált kézfogást. 

– Felteszem, te tudod ki vagyok. – A fiatal férfi csak bólintott, mire ő mély levegőt vett és belekezdett.  – Sejtem, hogy nem nekem szántad a kávét, de annyira finom volt, hogy…

– Neked szántam! – Kara nem tehetett mást, mint gúnyosan felnevetett. 

– Van itt valahol egy kandikamera? Hé, nem akarok ám részt venni benni! – kiáltotta el magát, de válasz sehonnan sem érkezett. Ismét Danre pillantott, látta, hogy az arca szinte lángol szégyenében, és mintha halványan sejteni kezdte volna, hogy ez talán mégsem egy rossz vicc.

– Bár elég korhadt ez a pad, talán még kibír téged is – enyhült meg végül, és megvárta, míg Dan helyet foglal. – Miért? – Bár rengeteg kérdés és gondolat kavargott a fejében, talán érdemes a legegyszerűbbel kezdeni. 

– Nem ismersz meg, ugye? 

– Hogy mi? – fordult felé döbbenten Kara. – Ismerjük egymást? 

– Hát… igen, úgy is mondhatjuk. Régen ismertük egymást. 

Kara ismét végignézett a férfin, elidőzött a szénakazal-szerű hajon, a magas homlokon és pisze orron, míg végül bele nem tekintett abba az égszínkék szempárba és eszébe nem jutott. 

– Dan… Payne? – Utoljára talán húsz évvel ezelőtt látta az akkor még csak hatéves kisfiút: akkor azonban pufók volt, tipikusan a korabeli gyerekek célpontja. Egy óvodába jártak, és nyaranta gyakran együtt töltötték az időt: mivel Karát mindig is jobban vonzották az autók, mint a babák, Danékkel pedig egy utcában laktak, kézenfekvő volt, hogy időnként közösen játszottak, míg a szüleik felváltva vigyáztak rájuk. Aztán valami történt, és az egész család elköltözött egy másik városba. Nem sokkal később pedig az ő apja döntött úgy, hogy véget vet az életének, egyedül hagyva Karát a labilis anyjával. – Te… megváltoztál – nyögte a nő

– Még szerencse. – Egy enyhe félmosoly tűnt fel a férfi arcán. – Bár lehet, hogy akkor egyből megismertél volna. 

– Én… bocs. 

– Semmi gond. – Néhány pillanatig kínos csend feszült közöttük, majd Kara ismét feltette a kérdést: 

– Miért? – Felemelte a poharat, hogy a másik értse, mire gondol. 

– Mert ez az igazság. 

– Ó, ne nevettess már! És egyáltalán, honnan tudtad, hogy idejövök? 

– Sok mindent tudok rólad, Kara. Két hónapja költöztem vissza a városba, és nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjek, a te kedvenc kávézód pont az, ahol én is dolgozom. Én felismertelek, de te nem, és talán ez így is volt jó. Időnként pont a műszakom végén jöttél, és mivel erre lakom, láttam, hogy itt üldögélsz egyedül, legtöbbször könyvet olvasol. Az most mellékes, hogy a felnőttlét legfontosabb dolgát tudom rólad: hogyan iszod a kávédat. – Dan erre szélesen elmosolyodott és Kara halkan elnevette magát. 

– Azt leszámítva, hogy elég ijesztőnek is tűnhet, hogy szinte mindent tudsz rólam, még mindig nem válasz a kérdésemre. 

– Igaz. Bár túl sok időt nem töltöttünk együtt, számomra az mégis felért… hát, mondjuk egy kiközösített gyerek mennyországával. Te is tudod, hogy mindig csúfoltak a nevem* meg a testalkatom miatt, de melletted… mindez eltörpült, azokban az órákban el is felejtettem. Miután elköltöztünk, a helyzet még rosszabb lett, mert akkor már senki nem volt, akivel gondtalanul játszhattam volna. Ha tudnád, mennyit sírtam a szüleimnek, hogy vissza akarok jönni, mert legalább veled tudtam játszani! – Karának összeszorult a szíve, de nem szólt semmit. – Aztán ahogy telt-múlt az idő, megváltoztam. Hirtelen nőttem meg, anyám meg rájött, hogy talán nem az a legcélszerűbb, ha bánatomban tovább töm engem kajával. Később valahogy minden megváltozott, lettek barátaim, de te… téged mindig is a szívemben őriztelek, és amikor először megláttalak, elállt a lélegzetem, de túlságosan féltem attól, hogy te is megváltoztál és… már nem barátkoznál valaki olyannal, mint én. – Kara ismét felnevetett, de ebben már nem volt semmi öröm: inkább tűnt szomorúnak és gúnyosnak. 

– Miből gondolod? 

– A pohár – biccentett a férfi a kávé felé, ami már kezdett kihűlni. – Nem ez az első, de ez az, amit oda mertem adni neked. Gyönyörű vagy, Kara – nézett rá komolyan Dan.

Kara visszanyelte a horkantását és Danre nézett a hazugság jeleit kutatva. Ott azonban nem látott mást, mint őszinteséget, és talán… némi csodálatot? Szeme szinte ragyogott, ahogy őt figyelte, vékony ajka sarkában mosoly bujkált. 

A nő összeráncolta a szemöldökét. Még mindig nehezen hitte el ezt az egészet, és bármennyire is kikívánkozott, hogy felvilágosítsa a másikat, hogy a kinézete alapján ő semmit sem tud arról, mit jelent gyönyörűnek lenni, visszafogta magát. Idővel úgyis rájön. 

– Szóval azért nem mertél leszólítani, mert úgy gondoltad, hogy ugyanolyanná váltam, mint azok, akik csúfoltak téged? 

– Hát, igen.

– Ez nem vet túl jó fényt rám. 

– Jó, oké, bocs! Több szerepe volt ebben az én önbizalomhiányomnak. 

– Nem hiszem, hogy okod lenne rá; nekem azonban… – Végül mégis elszólta magát. Dan egy pillanatig meglepetten bámulta. 

– Dehogyis! Mit nem adnék, ha olyan barátnőm lenne, mint te… 

Kara megfeszült és érezte, hogy a másik is megdöbbent azon, amit kimondott. Ez az egész kezdett túl kínossá válni. Hosszú percekig nem szóltak semmit, csak a csend feszült közöttük. A nő jobb híján kortyolni kezdte a kávéját, és a park túloldalán lévő virágágyásokat bámulta. 

– Figyu, ez kezd egy kicsit gáz lenni – törte meg végül a csendet Dan. – Esetleg… lenne kedved ma találkozni? Vissza kell mennem még dolgozni, fél órát kaptam a főnöktől csak. 

– Őt is beavattad?! 

– Dehogyis, azt mondtam neki, hogy át kell ugranom időpontot kérni a fogászatra – villantotta rá a mosolyát. – De valószínűleg sejt valamit. Hosszú történet… – sóhajtotta a férfi, majd felkelt. – Hatkor végzem. 

– Hatkor a kávézó előtt leszek – bólintott Kara, és felnézett Danre. Azt hitte, ez csak egy álom, mert túl jónak hangzott, hogy igaz legyen, de a fene essen belé, akkor is élvezni akarja és fogja is! 

– Alig várom. – Dan még egyszer egy hatalmas mosollyal ajándékozta meg őt, amit képtelen volt nem viszonozni, és figyelte, ahogy a férfi távozik… de úgy tűnik, ezúttal visszatér hozzá. 

*A Payne kiejtése ugyanaz, mint a ‘pain’. Az angol szlengben létezik egy ‘pain in the ass’ kifejezés, amit akkor használnak, ha valaki/valami nagyon idegesítő. Tükörfordításban kb. “fájdalom a fenekemben” (olyasmi, mint a “púp a hátamon”). Magyarul sajnos nem jön ki a szójáték.

Szerző:

Leave a Reply

ezek is tetszethetnek:

  • All Post
  • Elbeszélés
  • Gravírozás
  • Haiku
  • Pályázat
  • Pirográfia
  • Tébolyult lelkek
    •   Back
    • 2009
    • 2008
    • 2010
    • 2013
    • 2015
    • 2016
    • 2017
    • 2019
    • 2020

© 2022 Created with Royal Elementor Addons

%d bloggers like this: