Hol volt, hol nem volt, valahol a Névtelen erdőn túl, a Seholsincs hegyek ormán, volt egyszer egy kastély, ami már-már feledésbe merült.
Hosszú évek óta ott élt a két királylány, Nefelejcs és Nebáncs, mióta mostohaanyjuk, Urszula száműzte őket. Atyjuk, Atlasz hiába szerette rajongásig leányait születésük óta, a gonosz boszorkány megbabonázta őt, s gyermekei ellen fordult, mikor azok képességei nyiladozni kezdtek, mint rózsabimbók a tavasz derekán.
Míg Nebáncs beszélni tudott az állatokkal, addig Nefelejcs az érzelmek között volt képes olvasni; nem csoda hát, hogy Urszula rettegett tőlük – főleg Nefelejcstől!
A királylányok édesanyjuktól, Napvirágtól kapták tehetségüket, aki a tündéreket hagyta hátra, mikor beleszeretett Atlasz királyba; de végül egy séta alkalmával, egy borongós, tavaszi napon, hiába várták őt haza, nem érkezett meg.
Így hálózta be Urszula a mély bánatba esett Atlasz királyt, s köréfonta gonoszsággal átitatott hálóját. A lányok még szinte képességeik tudatában sem voltak, mikor száműzték őket az elfeledett kastélyba, és a boszorkány átkot bocsájtott a környező tájra: se állat, se ember ne lépjen e földre, hacsak nem akarnak a kínok kínjai között meghalni.
A fenyegetés azonban távolról sem szegte kedvét a messzi földről érkezett két, szegény testvérnek, Berendnek és Beliánnak, akik megígérték édesanyjuknak, Allegrának, hogy megmentik e két leányt a gonosz fogságából úgy, ahogy réges-régen Napvirág is megmentette anyjukat a boszorkánytól.
A királylányok természetesen mindezekről mit sem tudtak, ha ugyanis tudtak volna róluk, meg sem próbálkoznak a szökéssel. Így azonban minden reggel szélesre tárták a legmagasabb torony legfelső ablakát, és míg Nebáncs az állatokat próbálta megszólítani, addig Nefelejcs az érzéseikre próbált hatni – az elmúlt évek során testvérével sokat gyakorolták, hogyan is tudná kordában tartani az erejét.
Hosszú ideig nem érkezett segítség. Nefelejcs az ablaknál ült és egyre szomjazta csak a szabadságot, mikor bánatában sírni kezdett. Nebáncs átölelte őt, de ezúttal a másik nem tudta képességét türtőztetni; szomorúsága mindkettejük csontjáig hatolt.
Egyre csak könnyeztek ott, a legmagasabb torony legfelső ablakánál, nem is tudták, mennyi idő telt el, mígnem lassacskán beesteledett, és a tájra sötétség borult. Ahogy azonban kinyitották a szemüket, rögtön észrevették a fényesen ragyogó holdvirágot, s ahogy letekintettek, látták, hogy egészen a földből kúszott fel hozzájuk, szárai kellőképpen vastagok és erősek voltak.
Egymásra nevettek, és Nebáncs már mászott is volna ki az ablakon, mikor meghallotta Nefelejcset:
– Én nem megyek.
– Ugyan, ne butáskodj már! Igenis jössz velem!
– Hát nem érted?! – kiáltott fel Nefelejcs. – Téged csak azért záratott be ide a boszorkány, mert testvérek vagyunk! Ha én visszatérek, ugyanaz lesz a sorsunk, de így neked még van esélyed legyőzni őt!
– Nélküled lehetetlen – szólt halkan Nebáncs. – És ha te nem jössz, akkor én sem. – Azzal leült a karosszékbe és csak nézett maga elé. Nefelejcs megcsóválta a fejét.
– Ki kell találnunk egy tervet…
***
Berend és Belián a nap első sugarainak fényében érkeztek meg a kastélyhoz, de sehol sem találták annak ajtaját. A túloldalon azonban szitkozódásokat, morgást és nevetést hallottak, így odasiettek.
Mindketten elámultak, mikor meglátták a két királylányt, akiknek egyből feltűnt a két hívatlan látogató.
– Ti meg kik vagytok? És mit kerestek itt?! – kérdezte Nefelejcs, miközben az érzéseikre próbált koncentrálni, de egyelőre sikertelenül.
– Mi… – kezdte az egyik, de aztán elhallgatott, mire néhány pillanattal később a másik szólalt meg:
– Engedelmükkel, felséges kisasszonyok, a nevem Berend s ím a fivérem, Belián. Elnézésüket kérjük a tolakodásért, nem tudtuk, hogy önöket már megmentették.
– Nem mentett meg minket senki! – háborodott fel Nebáncs. – Megoldottuk magunk is, nem vagyunk féleszűek.
– Persze, igen, nem is úgy értettem, felség, csak…
– Minek akartatok ti megmenteni minket?! – kérdezte Nefelejcs összeráncolt szemöldökkel, ahogy továbbra is próbálta megismerni a két legény érzéseit.
– Az édesanyánk, Allegra kért meg minket a halálos ágyán, hogy mentsük meg a király két leányát: hajdanán Urszula, a gonosz boszorkány fogságban tartotta anyánkat, és Napvirág mentette meg őt a rút banya börtönéből; úgy ildomos, hogy e szívességet ilyformán viszonozzuk, ámbár úgy tűnik, talpraesettek maguk ahhoz eléggé, hogy egyedül is megtalálják a kiutat.
A két királylány egymásra nézett, és némán bólintottak; az egyezség megköttetett.
– Bár ez valóban így van – szólt Nebáncs –, tervünk sokkal több annál, mint megszökni ebből a kastélyból. Apánkat meg kell gyógyítani, és a boszorkányt örök időkre fogságba zárni – ennyi, nem kevesebb! Kívántok-e csatlakozni hozzánk?
– Természetesen! – szólalt meg az eddig a hallgatag Belián, és testvérével együtt letérdelt a kisasszonyok elé: – Örömünkre szolgálna, ha az önök oldalán harcolhatnánk az jóság és igazság nevében.
– Úgy legyen.
Nefelejcs és Nebáncs egy-egy tőrt kért a fivérektől, hogy meg tudják magukat védeni, mire azok ezen is elámultak, mondván: “olyan fenségesek ők, hogy még óvni sem kell őket”.
Így indult el a négyes, hogy megkeressék az ösvényt, mely kivezeti őket az erdőből. Éjt nappallá téve mentek, mendegéltek, időnként megálltak megpihenni, de a lányokat a céljuk hajtotta előre, hogy legyőzzék Urszulát, míg a legényeket az, hogy bebizonyítsák mindenki előtt, mennyire rátermettek.
Útjuk magas hegyeken és mély völgyeken át vezetett; az elhagyatott ösvényeken időnként vándorokkal találkoztak, akik mind a király hanyatlásáról beszéltek, és a gonoszság erősödéséről. Ezeket hallva még sietősebbre szedték lépteiket, és próbálták kitervelni, hogyan győzzék le a boszorkányt.
A királylányok időközben jobban megismerték útitársaikat is: tőlük tudták meg, hogy Urszula átkot bocsájtott a kastély körüli vidékre, ezért nem kereste őket soha senki: nekik is majdhogynem az életükbe került a döntésük, de a tündérek, akiktől végül segítséget kértek, megmentették őket. Nefelejcs és Nebáncs egyre nagyobb tisztelettel adózott Berend és Belián felé: kitartásuk, bátorságuk és hitük a jóságban egészen elképesztette őket. S noha mindannyan féltek, hogy a boszorkány felfedezi szövevényes tervüket, ahogy mind jobban megismerték egymást, Nefelejcs egyre közelebb érezte magához Berendet, míg Nebáncs Beliánt.
Néhány héttel az indulásuk után végül messziről megpillantották a kastélyt, azonban az távolról sem tűnt annak a ragyogó, napsütötte óriásnak, mint amire a királylányok emlékeztek: ezúttal felette folyton-folyvást sötét fellegek keringtek, kiszorítva a nap melegét. Letértek az ösvényről, és az erdő mélyén találtak egy elhagyatott, pókhálókkal beszőtt kunyhót. Ahogy benyitottak, a por felkavarodott a sötét helyiségben, és kellett néhány perc, mire megtisztult a levegő. Berend meggyújtotta a lámpást, Nefelejcs pedig felsöpört.
Fél órával később már a viszonylag tiszta földön ültek, és a tervről beszélgettek.
– Rendben, bemegyünk Berenddel – szólt Belián –, meghallgatást kérünk Urszulától és elmondjuk neki, hogy hallottuk a faluban, hogy többen is útra akarnak kelni megmenti a királylányokat a busás jutalom fejében.
– Igen – bólintott Nebáncs –, és ahogy megtudtuk a vándoroktól, legalább két tucat csatlósát maga köré gyűjtötte: biztos vagyok benne, hogy őket fogja elküldeni kideríteni az igazságot.
– De még akkor is túlerőben lesznek! – kiáltott Berend, mire a két királylány egymásra nézett.
– Hát… – kezdte Nefelejcs –, van néhány dolog, amit még nem tudtok rólunk. Elnézéseteket kérjük, hogy eddig nem mondtuk el ezeket nektek, de meg kellett róla bizonyosodnunk, hogy mellettünk álltok. – A legények várták a folytatást. – Mint tudjátok, édesanyánk tündér volt, így félig mi is azok vagyunk, ennélfogva vannak képességeink. Nebáncs az állatokkal tud beszélni, én pedig minden élőlény érzései között olvasni tudok – és akár képes vagyok hatni is rájuk. Fogságunkban azonban nem volt sok lehetőségünk arra, hogy ezeket gyakoroljuk – ugyan már képes vagyok arra, hogy Nebáncs érzéseit lássam, ha nagyon koncentrálok, mással ezt nem tudom megtenni, nem állok még rá készen.
– Ahogy én sem tudtam az állatokkal beszélni akkoriban. Most, az utunk során néhánnyal próbáltam szóba elegyedni, de még bőven van mit tanulnom. A terv az lenne, hogy magunk köré gyűjtjük az állatok seregét, és míg Urszula ránk figyel, addig Nefelejcs megkeresi apánkat és feléleszti benne a szeretetet irántunk.
– Ez remekül hangzik! – szólt Berend, majd óvatosan megkérdezte: – Ugye nem rajtunk akarod gyakorolni az érzelemolvasást?
Nefelejcs elmosolyodott, és mélyen a másik szemébe nézett: – Ígérem, nem élek vissza semmivel, amit találok, és mint félig tündérek, a nővéremmel a jóság és igazság védelmezői vagyunk; nem tennék semmi rosszat ellenetek, ha az életem is múlna rajta.
Bár a két fivérnek nem igazán volt ínyére ilyformán kiadni magukat – főleg, hogy a királylányok igencsak közel kerültek hozzájuk –, megesküdtek, hogy mindenben támogatni fogják őket, így nem volt ellenvetésük.
***
Végül elérkezett a nap, mikor mindannyian útrakeltek; immár sokkal bátrabban, hiszen mindannyian tudták, hogy míg a két királylány a tökélyre fejlesztették képességeiket, addig a legények még erősebbek lettek, és rájöttek, hogy érzelmeik nem viszonzatlanok.
A kastélytól nem messze elköszöntek egymástól. Berend és Belián a palotába siettek, és Nefelejcs és Nebáncs az erdő szélén a köréjük gyűlt állatokkal látták, mikor nem sokkal később Urszula alattvalói sietve elhagyták úrnőjüket.
A társaság végül útnak indult: megkerülték a kastélyt, hogy egy hátsó, elfeledett bejárathoz vezessék újdonsült barátaikat: medvéket, szarvasokat, nyulakat és rókákat és megannyi többi állatot. A madarak felrepültek a bástyákhoz, hogy megzavarják az őröket.
Amikor az udvarban felhangzottak az első kiáltások és sikolyok, Urszula kitekintett az ablakon, és egyből rájött, hogy igencsak átverték őt: a királylányokat már ki is szabadították. Magához hívatta a két fivért, akik azonban addigra megszöktek, és az állatok oldalán harcoltak lent a katonákkal.
A boszorkány dúlt-fúlt mérgében, és már sietett is volna az átkok könyvéhez meg a kondérjához, mikor Nebáncs egy medvével és egy sólyommal elállta az útját. Csapdába esett.
– Nem mész innen sehová! – kiáltott a lány.
– Megnézem én azt, hogy egy magadfajta megállít engem… – szólt Urszula, de amint útnak indult, a medve két lábra állt, és úgy tartotta őt vissza. – Az ostoba nővéredet hol hagytad?
– Nem jött velem – felelte Nebáncs.
– Megriadt, mi? Mindig is ő volt a gyengébbik… – Nem tudta folytatni, mert a sólyom közelebb repült hozzá, és egy szárnycsapással leterítette őt.
– Akkor már csak őriznünk és várnunk kell – sóhajtotta a lány.
***
Nefelejcs eközben atyja lakosztálya felé sietett: a cselédek, akik emlékeztek még Napvirág jóságára, mindenben a segítségére voltak. Elárulták neki, hogy atyja egy kis szobában van éjt nappallá téve, és mintha megbabonázták volna, se nem eszik, se nem iszik, és el sem hagyja a szobát.
Ahogy benyitott a félhomályos helyiségbe, egyből megérezte az átkokat, mellyel a királyt sújtották. Közelebb lépett hozzá, arcát megsimogatta, és maga felé fordította. Apja hideg, már-már üres tekintettel nézett rá. Elmosolyodott, lehunyta a szemét, és kinyújtotta érzéseit a másik felé. Érezte, hogy Atlasz szíve az évek során kővé dermedt és megszűnt dobogni, inkább csak létezett, mint élt. Tenyerét a másik mellkasára helyezte, és igyekezett lángra lobbantani benne a szeretetet, a jóságot, a boldogságot, a vidámságot, mindazt, ami az ő királyságuk volt még Urszula megjelenése előtt.
Hosszú időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy a szív ismét dobogni kezdjen, de végül Atlasz király szemébe visszaköltözött a melegség és a csillogás.
Tekintetét a lányára emelte, és mosolyogva átölelte őt. Ebben a pillanatban a kastély fölött a sötét fellegek felszakadoztak, és a Nap sugarai utat törtek maguknak. A katonák mind tudták, hogy elérkezett Urszula uralmának vége, és visszatért a király, akinek ők felesküdtek, így mindannyian megadták magukat és segítettek elkapni a boszorkány ottmaradt alattvalóit.
Amikor a banya magához tért, Nebáncs figyelmeztette őt:
– Ne próbálkozz semmivel, a hatalmad immár véget ért. – Ebben a pillanatban Atlasz király lépett be a helyiségbe Nefelejccsel az oldalán, és megszólalt:
– Urszula, gonoszságod számtalan emberéletet követelt, és ínséget hozott királyságomra, míg leányaimat megfosztottad szabadságuktól. Bűneid miatt nem érdemled meg az életet, így máglya általi halálra ítéllek téged.
– Ne! – szólt egy ismeretlen-ismerős női hang mögülük. Ahogy hátrafordultak, meglátták Napvirágot, a tündérek tündérjét ragyogó valójában.
– Anya! – szólaltak meg a királylányok.
– Szerelmem! – szólalt meg a király is, és mindannyian átölelték a királynét.
– A boszorkány átka megtört rajtam is, így meg tudtam szökni a börtönből – szólt Napvirág. – Ne végeztesd ki őt, kedvesem, nem ér annyit. – Atlasz már épp ellenkezni akart, mikor folytatta: – Beszéltem atyámmal, a tündérek fejedelmével, közös erővel végleg meg tudjuk őt fosztani a hatalmától. Zárassuk őt be az elfeledett kastélyba.
Atlasz soha nem kételkedett felesége – és annak családja – erejében, így rábólintott a javaslatra. Urszulát az udvarra vitték és megjelentek a tündérek is.
Körbeállták a boszorkányt, bűbájokat mormoltak, majd figyelték, ahogy lassacskán, fekete felhőként alakot ölt a benne rejlő mágia. Néhány perccel később a sötétség feloszlott, és megszűnt, mintha soha nem is létezett volna; a katonák pedig elindultak Urszulával az elfeledett kastélyhoz, ahol majd a tündérek varázslatai fogják őrizni őt.
***
Atlasz király és Napvirág királyné hatalmas lakomát csaptak, ahová meghívták népük apraja-nagyját. Egész héten át tartott a dínom-dánom, még az udvaron is állítottak fel asztalokat és sátrakat, hogy mindenkinek legyen hely.
A főasztalnál a királyi család mellett foglalt helyet Berend és Belián is, akik egy nyugodtabb pillanatban a király és a királyné áldását kérték, hogy Berend Nefelejcset, Belián Nebáncsot nőül vehesse.
Atlasz és Napvirág boldogabbak nem is lehettek volna: ahogy az ő házasságuk is szerelemből köttetett, úgy gyermekeiké is abból fog.
Itt a vége, fuss el véle.